Peggy amstaff volt. Aki először látta, megijedt tőle, aztán öt percen belül már mindenki a barátja volt. Nem volt nála szelídebb kutya.

Imádta az embereket. Akárki jött hozzánk, ő ott volt az ajtóban, farkát csóválta, és addig nem tágított, amíg meg nem simogatták. Neki nem voltak idegenek, csak olyanok, akiket még nem ismert.
A gyerekekre vigyázott. Ha kint játszottak, ő leült mellettük, és nem vette le róluk a szemét. Ha valaki elesett, ő ért oda elsőnek. Senki nem tanította rá, magától csinálta.
Kicsit kövér volt, ezt ne tagadjuk. A konyhában szerezte a plusz kilókat, mert ha nyílt a hűtő, ő két másodpercen belül ott termett, olyan ártatlan fejjel, mintha véletlenül járt volna arra. Hát lehetett neki nemet mondani? Nem lehetett.
Mindenhol ott volt, ahol mi. Ha főztünk, ott volt a lábunk előtt. Ha tévéztünk, ott feküdt mellettünk. Ha a kertbe mentünk, jött velünk. Nem szeretett egyedül lenni, neki csak ott volt jó, ahol a család.
Május 30-án Peggy úgy döntött, hogy elköszön tőlünk. Azóta nagyon csendes a ház, és hiányzik a körmeinek a kopogása a járólapon.
Aztán nagyon hamar megjött Bijous.
Nem Peggy helyett jött, mert őt senki nem pótolhatja. Mellé jött. Barna foltos, fehér mellű kis kutya, fehér lábakkal, és a farka végén egy fehér pamaccsal. Úgy ül a kanapén, mintha mindig is ott lett volna a helye, és olyan szomorú szemekkel néz, hogy az ember azonnal megbocsát neki, bármit csinált.

Peggy megmaradt Peggynek, Bijous pedig Bijous lett. A ház újra megtelt élettel, és megint van, aki az ajtóban vár, amikor hazaérünk.
Remélem Peggy büszke volt ránk, mert mi nagyon rá!